Törökországi élményeim
Törökország mindig is egy furcsa, kaotikus, de valahogy mégis vonzó helynek tűnt. Egy olyan térkép szélén lebegő világ, ahol a régi és az új egyszerre létezik, és ahol történetek szállnak a forró, kávéillatú levegőben. Amikor adódott egy ESC lehetőség Ankarában, nem is gondolkodtam rajta sokat.
A program alatt angolt tanítottam török gyerekeknek, egy-egy jól sikerült nap után furcsa elégedettség maradt bennem, mintha egy törékeny hidat építettem volna két világ közé, még ha az csak szavakból is állt.
De Ankara nem csak az órákról szólt. Először ridegnek tűnt, túl hivatalosnak, túl katonásnak. Aztán ahogy a régi városrész szűk
sikátoraiban kóboroltam, megéreztem a másik arcát: a szőnyegek szélén guggoló öregek tekintetét, a teázók mélyén elnyúló
beszélgetéseket, a bazár vibráló nyüzsgését. Az Anıtkabir csöndje, a modern negyedek fényei és a háttérben tornyosuló hegyek egyszerre tettek apróvá és végtelenné.
A helyiek és más önkéntesek egy külön történetet formáltak. A hegyekben tett túrák, az éjszakába nyúló beszélgetések, a váratlan vendégszeretet pillanatai – ezek voltak azok az apró részletek, amelyek miatt az ember egy idő után már nem kívülállónak érzi magát.
A török konyha nehéz és illatos ételei, a keserű tea és a még keserűbb kávé lassan, észrevétlenül lettek a napjaim természetes
részei.
Ankara nem az a város, ami első pillantásra elvarázsol. Nem kínál könnyen emészthető szépséget, nem simul bele a poszterek világába. De ha hagyod, hogy beszippantson, ha elég ideig figyelsz, rájössz, hogy van benne valami nyers, őszinte lüktetés. Egy város, ami nem mutatja meg magát bárkinek, de ha mégis, akkor többé nem tudod elfelejteni. És valahogy én sem akarom.