Négy hónap Cipruson egy ESC programban

Emlékszem, amikor elkezdődött a projekt mennyi kétség volt bennem. Féltem, hogy az a négy hónap csigalassúsággal fog telni, unatkozni fogok, nem fogom megtalálni a helyemet. Ehelyett most itt ülök, négy hónappal később és azon gondolkozom, hogyan telhetett el ilyen gyorsan ez az idő. Szinte mintha tegnap szálltam volna le Larnaca repülőterén, mintha egy pillanattal ezelőtt sétáltam volna be a házba, ami az otthonom volt ezalatt az idő alattt. És mégis, olyan sok minden történt.

Nem túlzás kijelenteni, hogy hihetetlen mértékben megváltoztam a projektnek köszönhetően. Sokat tanultam magamról, a reakcióimról. Felfedeztem, hogy milyen szuper egyedül utazni - hisz senkivel sem kell kompromisszumokat kötni, hogy legközelebb mit nézzünk meg, senki sem sürget, hogy menjünk már tovább, a saját ütememben fedezhetem fel a körülöttem lévő új környezetet, - felfedeztem magamban új képességeket, amik valószínűleg mindig is ott lapultak, csak eddig nem volt semmi, ami a felszínre hozza.

Sikerült kilépnem a komfortzónámból, olyan dolgokat tettem, amit itthon nem mernék. (Például felmászni egy elhagyatott bánya tornyába vagy egyedül elmenni felfedezni a környéket.)

Ciprusban sok minden különleges. Egyrészt az éghajlat, ami teljesen idegen az én Magyarországhoz szokott testemnek. Meleg van, de a meleg is teljesen más, mint itthon. Sokkal teltebb és égetőbb. A tél is meleg. Persze, esténként már kell egy vékony kabát. De az eső ott télen olyan, mint nekünk egy nyári zápor. És ők, a ciprióták éltetik az esőt, boldogok miatta.

Gyönyörű tájakon jártam, túráztam a tenger melletti sziklafalakon, voltam a hegyekben, ahonnan elédtárul a sziget és ahol akkora a hőmérséklet különbség a parthoz képest, hogy amíg a városban meleged van rövidnadrágban, addig ugyanígy fázol fent a hegycsúcson. És mindezt max egy óra autóút választja el egymástól.

Aztán ott van az emberek hozzáállása. Mindenki nagyon kedves volt és törődő. Annyi szeretetet kaptam a körülöttem lévőktől, ami minden rosszat háttérbe szorított. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy egy kis faluban voltam, nem pedig egy zsúfolt nagyvárosban. 

Három helyen dolgoztam:

Először egy oviban kezdtem, egy vegyes csoportban. A gyerekek igazán aranyosak és érdeklődőek voltak, még a nyelvi különbözőségek ellenére is szívesen csacsogtak mindenféléről. Láttam, hogyan szívják magukba a tudást és mennyire éheznek rá. Mégis, rájöttem, hogy ilyen fiatal gyerekekkel hosszútávon nem szeretnék foglalkozni. Engem hihetetlen módon kimerített a folyamatos hangzavar, az állandó csivitelés. De ebből is tanultam.

A következő "munkahelyem" a fogadó szervezet által üzemelt idősek klubja volt, ahova főként nénik jártak keddtől csütörtökig, hogy társasági életet éljenek. Együtt megreggeliztek, közben pletykálkodtak, elmesélték egymásnak az ügyes-bajos dolgaikat. Utána különböző programokon vettek részt. Mondjuk a kedvencem az volt, amikor szeptember elején még jártak a közeli tengerpartra vizitornára, mi pedig elkísértük őket. De volt ott minden, kézműveskedés, torna, sőt, még magyarul is tanítottam nekik szavakat.

Ezzel egyidőben pedig, - mivel a klub zárva volt hétfőn és pénteken - a helyi idősek otthonában is tevékenykedtem. Itt leginkább beszélgettem az emberekkel - illetve hallgattam őket, mert nem tudok görögül és reméltem, hogy amikor mosolyogva bólogatok nem éppen egy szomorú történetet mesélnek el, - de sokat kártyáztunk és bingóztunk is. Itt találkoztam Gale-lel, egy brit nénivel, akinek komoly depressziója van. Ezt tetézi, hogy rákos is mellette, amit viszont nem akar kezeltetni. Nagyon sokat tanultam tőle, arról, hogy egy jó szó és egy kis odafigyelés mennyit jelenthet egy embernek. Ő volt az egyetlen, akivel folyékonyan tudtam kommunikálni a bentlakók közül. Itt találkoztam még egy magyar származású nővel is, aki gondozóként helyezkedett el az otthonban. Nagyon jó volt magyarul beszélgetni, kicsit még otthonosobbá volt tőle a környezet. 

Anna