Mese a padkáról, a magaslatról és a Wettini irodáról

Ha valaki tavaly októberben azt mondta volna nekem, hogy december elején a Németországi Halle - amely városról addig életemben nem hallottam - felé fogok tartani, valószínűleg nagyot nevettem volna. Ha azt mondta volna nekem, hogy lehetőségem lesz kipróbálni magam azon munkaterületen, amit mindig is csinálni szerettem volna, valószínűleg azt feleltem volna, hogy szórakozik velem. Ha pedig hozzátette volna, hogy ezen a kalandon érzelmeimnek olyan széles spektrumát ismerhetem meg, melyre előtte gondolni sem mertem volna, valószínűleg kétszer megfontoltam volna, belevágok-e. Éppen ezért szerencsés, hogy életem legspontánabb kitérőjének pályázata előtt nem beszélgettem el magammal. Ez az én ESC programom története. 

Szóval, mint ahogy utaltam rá, ez a történet valahol tavaly október vége felé kezdődött. Sok fiatalhoz hasonlóan covid- idők elszenvedőjeként sodródtam az árral, olyan területen tanultam, ami nem érdekelt, és úgy éreztem, valami erős változásra van szükségem. Előéletemhez hozzátartozik, hogy nagyon rég óta szeretnék filmes területen dolgozni, csak a modern kor "bárki lehetsz, de mégis senki se" lehetőségei okán csak félig mertem ezen az úton elindulni, lehetőséget megtartva egy teljesen más jövőbeli munkára. Szintén meg kell jegyeznem, hogy én előtte nem is hallottam az önkéntes lehetőségről, a projektet egy filmes Facebook csoportban találtam. Szóval, ahogy tűnődtem azon, mit is szeretnék az életemmel kezdeni, szembetaláltam magam ezzel a lehetőséggel.

A jövőbeni fogadószervezetem a "WTV - Offener Kanal Wettin" németországi lakossági csatorna lett, akikkel a pályázatomat követően néhány telefonváltás során sikeresen megállapodtunk az önkéntességem feltételeiről. És akkor ott találtam magam, megannyi fantáziálás után, életem talán legkomolyabb döntéshelyzete előtt. Mi játszódott le bennem akkor, immáron November elején, mikor eldöntöttem, hogy Decembertől kint élek? Minden. 

Tudtuk, hogy a koronavírus járvány nem megy el, sőt valószínűleg csak erősebb lesz. Féltem, mert bizonytalan volt, mikor jöhetek haza, elkezdődött a találgatás az oltás miatt. Az is biztos volt, hogy nem lesz minden ugyanolyan, mikor hazajövök. Távol leszek a családtól, barátoktól, teljesen egyedül egy idegen országban, még ha Németországhoz kötődő viszonyomból fakadóan talán ez mégsem annyira idegen. Nagyon nehéz döntés volt, még úgy is, hogy tudtam, nagy kaland lesz, de amikor csomagol az ember, nehéz elvonatkoztatni a gondolattól, hogy a megszokott életét, szeretteit hagyja itthon. De tudtam, hogy az álmaim miatt mennem kell és azért, mert annyira sorsszerűnek tűnt, ahogy ez a lehetőség rám talált, éreztem, hogy bármennyire is nehéz, nekem kint kell lennem.

Decemberben a koronavírus szabályozások és Karácsony okán lényegében 7 napot töltöttem a fogadó szervezetemnél, így azt a beszámolómat tekintve inkább csak "káosz és kétségek" időszakaként tudnám leírni. Az igazi munka és az igazi kinti élet januárban kezdődött. Illetve kezdődött volna, ha a járvány nem állított volna hibrid üzemmódba minket. Januártól kezdve tavaszig a legkeményebb szabályozások voltak Németországban, így mi is egy átlagos héten maximum 2-3 napra mehettünk be dolgozni, a többi napon home officeban készültünk fel a forgatásokra. 

A munkám meglehetősen szerteágazó volt. Egyfelől a rendes tévés tevékenységekből állt. Írtam, operatőr voltam, vágtam, híradót szerkesztettem és hírbemondó voltam. Szinte minden napra jutott egy újfajta szerepkör, ami miatt végtelenül hálás vagyok a csatornámnak, hiszen egy olyan tág tudáskörrel gazdagodtam a szakmán belül, amit semelyik iskolában vagy stúdiónál nem kaptam volna meg. Mivel lakossági csatorna voltunk, a régióban szociális tevékenységeket is elláttunk, ennek keretében médiapedagógiai kurzusokat, és gyerektáborokat vezettem, kezdetben online, majd a koronavírusos időszakot követően személyesen is. Nekem tényleg egy álmom vált valóra ezekkel a tevékenységekkel és tanulási folyamattal. 

A fogadószervezetem lényegében egy nagy család volt, a család szeretetteljes légkörével, de olykor éles nézeteltéréseivel és keménységével. Minden problémámon segítettek és igyekeztek emlékezetessé tenni a kint létemet. Fontos volt számukra, hogy a tudást átadják nekem, főképp, mert tudták, hogy nagyon erősen érdeklődöm a szakma iránt. Negatívumként viszont óvatosan, de meg kell jegyeznem, hogy a légkör és a munkaszeretetem mellett, a munka mennyisége néha megterhelő volt, és ki kell mondanom, hogy inkább egy tényleges munkahely volt, mintsem önkéntesség.

Teltek a hónapok, és a rengeteg pozitívum, és élmény mellett megtapasztaltuk a nehézségeket is, mely azt gondolom, hogy egy objektív beszámolónak szintúgy részét kell képeznie. Részben a járvány okán bevezetett korlátozások, részben az idegen országban lévő magány miatt honvágyunk lett. Négyen laktunk együtt önkéntesek, ami bár nagy erőt adott, voltak estéink, amikor inkább egy letargikus gyülekezet lettünk. Természetes folyamat, hogy 4-5 hónapot követően, egy olyan időszakban, mikor bizonytalan a hazajutás, nem tudod, milyen szabályok lesznek másnap, aggódsz a családodért, néha kilátástalan a helyzet.

Majd megtanultam, hogy minden nézőpont kérdése. Mesélhetném drámaian, milyen bizonytalan volt a hazajutásom húsvét idején, de szerintem könyv témáját is adhatná, ahogy spontán hazajöttem, Ausztrián átszökve, oltástól kiütve. Megtanultam, hogy mik a tényleges határok és mik az én határaim, amire akkoriban szomorkásan, most inkább hálásan tekintek vissza. Az, hogy akkoriban megvívtam önmagam csatáit, ma sokkal erősebbé tesz, és kijelenthetem, hogy felnőttem.

Szinte az is sorsszerű, hogy mikor mindezzel megküzdöttem, megerősödtem, a sors megadta nekem, hogy a kinti életemet tényleg élvezni tudjam. Feloldották a korlátozásokat, és mind a munkában, mind a szabadidőmben nem maradt más, minthogy élvezzem a kint létet. Rengeteg embert ismertem meg, és felszabadultan élveztem mindazt, amiért megküzdöttem. És a java még akkor hátra volt. Az önkéntes szolgálatomtól olyan ajándékot kaptam, amire végképp nem számítottam. Egy filmötlet pályázaton a csatornám az én ötletemmel nyert rövidfilm támogatást, amit az én rendezésemben fogattunk le, és a Merseburgi kastélyban mutatták be, hazajövetelem óta pedig 4 nemzetközi filmfesztiválon szerepelt, kettőn díjat is nyertem vele.

Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt az utazást elém tárta. Megtanultam, mik az igazi értékek, kik igazán fontosak. Barátokat szereztem, akikkel olyan kötelék köt össze, mint kevesekkel. Olyan embereket, akikkel tényleg a legmélyebb fájdalmakat és a legnagyobb örömöket éltük át, amiben még az sem nehezítette dolgunkat, hogy nem egy nyelvet beszéltünk. Százszorosan átértékelődtek az itthoni szeretteim is, hiszen átéltem a bizonytalanságot, hogy nem jöhettem haza hozzájuk. És megtanultam azt, ami számomra a legnehezebb, de a legnagyobb lecke volt. Ez a legnagyobb fegyver, amit egy európai önkéntes megtanul. Önmagunk megismerése, és szeretete. Hiszen egy valaki van, aki támaszom lehetett, mikor könnyek közt hagytam el az országot, egy valaki tudta mondani, hogy lesznek jobb napok, mikor karanténban voltam, egy valaki volt, aki akkor is ott volt, mikor először kamera előtt szerepeltem és ő volt az, aki megírta a győztes filmpályázatot. És önmagam miatt szereztem az új barátaimat is.

Ezt tudom továbbadni mindenkinek, aki ESC projekten gondolkodik, vagy nehéz napjai vannak az életben. Az élet megajándékozott minket a legnagyobb szövetségessel, a leghűbb társsal, akit balgaság becsapni. Mindig, minden helyzetben ki kell állnunk érte, mert az ő útjának egyengetésével bízott meg minket a sors. Mi magunk vagyunk, kik ezt az utat magaslattá vagy szakadékká változtathatjuk. Én a projektem előtt valahol a padkát kapargattam.

Ezer dolgot tudnék még említeni, nemzetközi kapcsolatokat, nyelvtudást, kultúrát, mely mind felejthetetlenné tette ezt az időszakot. A kaland idén szeptemberben lezárult, de valójában örökké tart és összeköt. 

Robin