Az izlandi télben
Régi vágyálmom volt, hogy eljussak Izlandra. Az Európai Szolidaritási Testület oldalán gyakorta néztem, hogy van-e ezen a távoli szigeten olyan projekt, amin részt vehetek. A nyertes esély végül egy barátnőmön keresztül érkezett: egy posztot küldött, ami azt hirdette, irodai, fotós, vagy környezettudatossági táborvezetőt keresnek önkéntestáborok vezetésére.
Nagy irodista nem vagyok, és azon a ponton a fotózásról sem tudtam sokat (ez mostanra változott csapattársaimnak köszönhetően), ellenben tapasztalt táborvezető, csináld-magad hobbikertész, vega művészlélek meg igen, így úgy éreztem, megtalálhatom a helyem. Gyakorlatilag repestem az örömtől, amikor felvettek, és miután föltettem az összes kérdést, amit a világon erről a projektről csak lehetett, a repülőre már nyugodtabban szálltam fel, biztosan abban, hogy az elkövetkező öt és fél hónap számomra sorsfordító lesz.
A szeptemberi csapatból én érkeztem meg elsőnek, így a ház, amivel szembesültem, még nagyobb részében az elődjeink szeretetével volt megtelve. Ahogy a nappaliba beléptem, az étkezőasztalnál ülő majd' egész csapat fogadott vacsorával és olyan melegséggel, amiből tudtam: itt jó lesz nekem.
Ez az örök körforgásban, rohanásban lévő ház volt az otthonom a következő hónapokra. Az időjárási körülmények miatt a szervezet a téli táborokat a városban tartja, az országban megjelölt kirándulásokkal, amit szintén mi vezettünk. Magam nem vagyok sofőr, így inkább a városbéli programokra és a workshopjaimra fókuszáltam. A világból mindenfelől érkező, mindenféle korú résztvevőink tanítása és kezelése volt a felelősségünk. Sok mindent önállóan kellett megoldanunk. Azt a típusú gondoskodást és emberséget, ami itt volt szükséges, 13 másik társamtól és között tanulhattam meg. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy mennyire kell még, hogy nyíljon a világra a szemem. Szerencsére volt hozzá egy csodálatos közösségem. Együtt, akár az irodából a tenger partján hazasétálva, akár hajnali kettőkor a kanapén, akár a kedvenc kávézónkban fejlődhettünk és találhattunk komfortot a leginkább szeles, havas, de sosem rideg Izlandi időben.
A gyakorlótáborommal egyetemben összesen hat tíznapos táboromból négyet a Reykjavíki Botanikuskertben lévő Eirikshúsban, a szervezet önkéntesházában töltöttem. A ház olyan volt, mint egy másik univerzum, elrejtve a botanikuskert csendjében. Táborvezetőként egymást váltottuk, hogy mindenki dolgozhasson mindenkivel, és hogy a táborok között mindig legyen ember, aki besegíthet. Ezekben az időkben sem volt üresjárat, aki éppen nem tábort vezetett, az az irodában volt, vagy a Vöröskereszt turkálójában önkénteskedett. Mindkét helyszínen lehetőségünk volt arra, hogy egy egyedülállón szoros légkörben ismerkedhessünk meg önmagunkkal és a résztvevőinkkel, a fókuszunk azon, hogy a lehető legörömtelibb és emlékezetesebb pillanatokhoz vezessük őket, amihez jócskán hozzájárult Izland szépsége: Reykjavík, az idő szürkeség ellenére színes és buzgó, tenger és hegyek által körülvéve; a kirándulásokon meglátogatott vízesések, kráterek és további természeti csodák földöntúli szépsége, és természetesen az északi fény, amit mivel sajnos a táborainkra nem tudtunk mágikusan előhívni, minden egyes megjelenésekor képesek voltunk csodálni. Remélem, különleges emlékként tudják továbbvinni ezeket a napokat a szívükben. Azt tudom, hogy bennem mindörökre így lesz.
